Amikor megláttam a fehér Opelt,  megdobbant a szívem. Mert minden évben látom, minden nyáron a Balaton mellett parkol, piros hungarocellel a tetőcsomagtartón, hogy a szörfdeszka nem véssen hosszú karcolást az autó tetejére.

Először három éve láttam. Jó, akkor még nem az Opelt figyeltem. Hanem a fiút. Három éve. Sima, barna volt a bőre, ártatlan – mondaná ezt egy modern költő – és vékony, kígyótesttel libegett fel-alá a strandon. Néztem őt az első nap, amikor megláttam. Aztán néztem a második nap. Néztem sok-sok napon keresztül. És teljesen beleszerelmesedtem. És sírógörcsöm lett, amikor a hatodik napon nem láttam a parton. Nem jöttek le. Azt hittem hazamentek, és vertem a fejem a földbe, hogy olyan hülye voltam, amiért egy szót sem szóltam hozzá, még csak meg sem kíséreltem összeismerkedni vele… Aztán másnap megint lejöttek a fehér Opellel. Ő hozta pattogtatva a sárga labdáját, szőke haja összekuszált rendezettségben a fején. És én még akkor sem szóltam hozzá.

Három év telt el. Három éve látom őt a parton, három éve nyaralunk egymás mellett. Három éve sóvárgok, három éve próbálok beszédbe elegyedni vele. Három éve szerencsétlenkedem. Ötletem sincs, hogyan kerülhetnék hozzá közel.

Pontosabban…

Ötletem lenne. Remek ötletek ,amiket barátoknak tanácsolnék. Eljátszottam azt, hogy én vagyok én, és magam elé tettem egy széket, amire odaképzeltem egy barátomat, akinek hasonlók a problémái:

Julien: Szóval, mi az amit igazán szeretnél?

Barát: Nem vágyom sokra, csak hogy néha beszélgessünk egy kicsit, elmenjünk este ide-oda. Tuti, hogy ő is szokott unatkozni, mert a nagyszüleivel van itt.

Julien: És mit gondolsz, hogyan tudnád ezt kivitelezni?

Barát: Fogalmam sincs. Elég lenne csak egy lehetőség, amikor ő szólítana meg. Egyetlen lehetőség a kezdésre. Mondjuk, ha elgurulna a labdája és én visszavinném. Vagy mittudomén…

Julien: És akkor mit mondanál neki?

Barát: Elmondanám, hogy már évek óta látom, ugyanott nyaralunk. Aztán beszélgetnénk. Gondolom. A végén talán áthívnám a mi nyaralónkba.

Julien: Szerinted meleg?

Barát: Tuti, hogy nem. Nem is pasiként gondolok rá. Már nem, jó, bevallom, amikor még az elején tartottunk, ránéztem és a gatyámba tudtam volna élvezni. De ez elmúlt, most már csak mint barát érdekel.

Julien: Akkor lesd az alkalmat. Gurítsd a labdát, ülj a közelébe. Meg lesz az.

Meg lesz az. Ennyit tudok. Mindig is voltak az életemben olyan emberek, akiket megláttam, és egyből tudtam, hogy lesz hozzájuk közöm. Nagyon sok furmányos és cseles kapcsolatkiépítésen vagyok túl. De ez a fiú… ez eddig a legnehezebb préda. De meg lesz. Előbb utóbb szót fogunk váltani. Egyelőre még keresem a lehetőséget. Most is itt van. Láttam tegnap. Szörfözni tanult a drága. Annyira szálkás a teste. Mindig olyat akartam (talán 17 évesen még nekem is olyasmi volt, de ezt nem tudom reálisan megítélni). Jó lenne vele dumálni. Jó lenne vele, csak úgy lenni…

Lassan felemelem a fejem.

Az úgy jó. A deszkalapból néhány szálka belefúródott az arcomba. De már nem fáj, a kezdeti szúrásokat megszoktam. Nem, nem múltak el, de megtanultam velük együtt élni.
Lassan felemelem a fejem, és kezdem elfelejteni, milyen a kilátás a padlóról. Körülnézek. Szürke és homályos, a porszemek sem táncolnak, mintha egy helyben állnának, mintha megfagyott volna tér és idő. Egyszer-egyszer mindenki kerül olyan helyzetbe, hogy megtapasztalja az alul levés érzését, azt, hogy mindenki fölötte áll és néz, átnéz, sőt, nem is néz csak átlép. Átlép rajta. Átlép.

Lassan felemelem a fejem, és beleremeg a testem is, a lábam kicsit gyengébb, mint volt. Felállok. És megtámaszkodom. Belekapaszkodom egy kézbe, abba a kézbe, amit nem tudom, ki nyújtott nekem, sima, napbarnított. Belecsúsztatom a tenyerem a tenyérbe.

Milyen jó érzés érezni egy másik fiú érintését, milyen jó érzés megfogni valakinek a kezét. Már majdnem elfelejtettem. Ahogy játszanak egymással az ujjak, ahogy a nyári melegben egybefolynak az izzadságcseppek.

Belenézek az ismeretlen fiú szemébe, de nem látok semmit. Nincs arca!

Baszki, ennek a srácnak nincs arca! Akkor miért van az, hogy mégis vonzódom iránta? Nincs szeme se, hiába próbálnék bármit megtudni róla, hiába próbálnám kiolvasni a lelkét, csak a kezét láthatom. Megszorítom. Megölelem az ismeretlen fiút, és lassan elengedem. És ő csak ennyit suttog a fülembe: még találkozunk Julien. És én elmosolyodom, mert tudom, hogy igaza van, tudom, hogy hamarosan vissza fog térni, de akkor már lesz arca. Elmosolyodom és elindulok a recsegő padlón. Lassan. Nem nézek hátra az Arctalanra. Gyorsítok. Futok, s a végén már rohanok ahhoz az ajtóhoz. És benyitok és kilépek a fényre.

Megrázom magam. Hátravetem a szemembe hulló hajat. Itt vagy baszd meg, húsz éves. Tiéd a világ.

És elhiszem magamnak a saját szavaimat. És vigyorgok, mint a vadalma és kirontok a világba, beleüvöltve a forró nyárba: itt vagyok buzik! Basszátok meg!